A másokért történő felelősségvállalás világít rá a saját magunkért történő felelősségvállalásra.
Amíg bele tudok egyezni, és nem teszek lépéseket az ellen, hogy nem számít, ha használnak, kihasználnak, nem tisztelnek, elvesznek belőlem és rendszerint nem töltődöm vissza, addig választom magamnak ezeket a helyzeteket. (Bármilyen kapcsolódásról beszélhetünk: család, barátok, munka-, vagy párkapcsolat.)
A NEM-et mondás, a hatékony, minket szolgáló tényleges változtatás képessége még mindig a Belső Erő függvénye. Hogy eleve megadatik-e ez a Belső Erő életünk kezdetén és sokféle tényező hatására egyszercsak elvétetik tőlünk, vagy eleve meg sem volt ebben az életünkben és visszaszerzendő, erről nem áll módomban most elmélkedni. Lényeg, hogy Belső Erő nélkül nincsenek szintugrások az élethelyzeteink, a személyiségünk és tudatszintünk fejlődésében. Az élethelyzetek pontosan mutatják, hogy ez Belső Erő megvan, vagy még fejlesztésre vár. Meg kell ismerni a Világ anyagon túli felépítését, az Ember energetikai felépítését és működését, az emberiség valódi történelmét, illetve az egyén ebből az életéből származó, szándékosan akadályozó, feldolgozás után belső munícióul szolgáló indítóprogramjait.
Azért nem változtatja hatékonyan valaki a saját élethelyzetét, mert nem tudja megtenni. Nincs hozzá elegendő lelki ereje. Tehát csak úgy, nem elvárható! Ez igaz minden szereplőre. Amíg nem változtatunk, addig ránk is. Viszont a saját életéért mindenki maga felel, elvárásokkal vagy félelemből nem hárítható át senki másra az első lépés. Ennek van egy felelőssége, igen! Sokkal könnyebb azt mondani, hogy talán nem is annyira lényeges a téma, túl lehet rajta lendülni is. A helyzetek megoldása és az ismétlődés megállítása pedig pont az lenne, hogy ne lendüljünk túl rajta!
Példa: amíg nem jelzünk vissza a felettesünknek (családtagunknak, barátunknak), hogy méltatlanul bánik velünk, amire nem szolgáltunk rá, addig nem várható el, hogy meg is tegye. Ezt tovább gördítve: amíg nem jelezzük vissza jóviszony-féltésből a folyton panaszkodó embertársunknak, hogy rendkívül nyomasztó, hogy kizárólag panaszkodik, de valójában sosem lép magáért, addig támogatjuk őt a saját panaszában-magunkat pedig az energia-elszívásban.
Az esetleges konfliktusok vállalása szintén Belső Erő kérdése. Mert mi lesz, ha egyedül maradunk és nem fog szeretni senki…..az örök mozgatórugó! (Elárulom: semmi nem lesz, „csak” rájövünk, hogy nem így lett és sosem volt úgy.)
Nincs önmagában csak egyik vagy másik fél. Mindannyian ugyanannak az egységnek vagyunk az alkotórészei, így nem távozhat senki anélkül egy szituációból, hogy ki ne vegye a részét és hozzá ne tegye a saját élete megfejlődni-valóját, ami majd természetszerűen hatással lesz minden más érintett megfejlődni-valójára is. És pont errefelé lesz a megoldás iránya is majd, mivel visszafelé is hat minden. Amit látszólag másokért lépünk meg, azt egyben magunkért tesszük. Ha nem lépjük meg, akkor magunkért nem léptük meg. Akkor nem tettem bele a saját megfejlődni-valómat sehova, így nekem sem fog fejlődni semmi. Pont azzal mozdíthatunk a példában szereplők viselkedésében, ha hatékonyan visszajelzünk nekik magunkról! Kutya-kötelességünk a saját lelkünk miatt visszajelezni minden ránk irányuló negatív hatást! Amennyiben nem tesszük, akkor lényegében magunkat blokkoljuk vele és az energiatestünkben elkerülhetetlenül változások indulnak meg-a helyzet pedig változatlan marad. Kimenekülés/elkerülés esetén sajnos ismételten érkezik ugyanaz a téma másik helyszínen és újabb szereplőkkel!
Nehéz teher, de sosem a másik féltől kellene várni, hogy cselekedjen. Az első lépés mindig a miénk. Az életünk energiaáramláshoz nekünk kell először az energiát elindítanunk. Utána tud csak visszaérkezni.
A saját lépéseink helyett nagyon sokszor olyat várunk el egy másik embertől, amire (még) az nem képes. A gond az elvárás maga lenne, de a feltétel nélküliség képessége nagyon magasan van még sokunk számára, így az elvárásunk sokáig még természetes. Amíg azt el nem érjük, addig még tanulnunk kell.
A szemüveget érdemes megfordítani ott, ahol meg tudnak látszódni a saját elvárásaink, vagy a saját öntömjénezéseink, ahol esetleg csak a másik résztvevő felet nézzük, magunkat pedig egyáltalán. Ugyanis sokkal nehezebb ránézni arra, hogy milyen otthonosan érezzük magunkat a méltatlan helyzetekben, mint tenni ellene……
Újra és újra ismétlem a hasonló témákat az írásaimban, mert a mi társadalmunkba annyira mélyre bele van ivódva az összetört Lélek kollektív sérülése, hogy szinte lehetetlennek látszik a letiport, megsemmisített, megbetegített önértékelésünk, önbecsülésünk és önszeretetünk visszagyógyítása.
Még hiszek benne, hogy lehetséges.
Ahhoz, hogy valaha is jó lehessen mindenkinek élni, el kell tudni vállalni érte a munkát és a felelősséget. Sajnos nem kaphatunk feloldozást és megúszást azzal, hogy csak egyszer élünk és azt meg ki kellene bírnunk valahogy, mert ez nem így van. Nem egyszer élünk, hanem mindig is mi éltünk és mindig is mi fogunk élni.
Jó lenne majd együtt és örömben is.
