Amennyiben az oldalon megjelent tartalmakat jellemzően gyermekei szüleiként, egy rájuk fókuszált gondolkodással fogadja a kedves olvasó, úgy minden bizonnyal a gyereknevelés, annak körülményei, szükség esetén önigazolásai, esetleges nehézségei kerülnek előtérbe az élet mindennapjai során.
Szülői feladataink és felelősségünk tudatos elvállalása mindenképp nagy tiszteletet érdemel. Gyerekeink, az utánunk következő generációk azok, akiknek lehetősége lehet a társadalmunk aktuális minőségét megreformálni. Megalkotni valami újat az éppen működő rendszereink helyett. Valamit, ami ma még nem létezik. Ehhez belső stabilitásra, óriási lelkierőre, egymás támogatására lenne szükségük, a felelősségvállalás képességének magas szintjére, amihez elengedhetetelen kellék a teljes lelki szabadság. Ehhez pedig a mi segítségünk, a szülői háttértámogatásunk minősége kulcsfontosságú.
A belső szabadság ma mindannyiunk számára központilag van akadályoztatva, de emellett nagyon fontos lenne meglátni azt is, hogy mi, a mindenkori szülők is akadályozó tényezők lehetünk gyermekeink számára. Anélkül, hogy tehetnénk róla, vagy tisztán látnánk ezt. Sőt, mi több, a mindenkori szülői hatások, az ún. életindító programok tényezői határozzák meg a mindenkori újabb generáció belső felszabadulását.
A fiatalokkal kapcsolatos tevőleges gondolkodásom abból fakad, miszerint, úgy érzem, meg lehetne teremteni annak lehetőségét, hogy a felnőttkor küszöbén álló generáció még az előtt kezdje el építeni az önazonosságához, a belső stabilitásához szükséges, önmagára, másokra és a világra vonatkozó tudatosságát, mielőtt szakmát és társkapcsolatot választ, családot alapít. Hogy minél inkább olyan felnőtt életet legyen képes magának választani, ami a saját lelkét szolgálja a látható vagy láthatatlan külső elvárások és félelmek helyett. Ezzel a tudatossággal lehetőség nyílhatna arra, hogy fény derüljön azokra a tudatalattiban rejtőző hatásokra, melyek az önazonosságtól törvényszerűen eltérítik és magukhoz formálják a mindenkori felnőtt életkezdet választásait és döntéseit. A párkapcsolatot, a társadalmi közeget, a megtanulni kívánt szakmát, a választott munkahelyet és az életvitel szokásait is. Ma szóba sem kerül ennek a fiatalkori tudatosságnak a szükségessége, mert a túlterhelni kényszerült felnőtt életünk során gyermekeinket a megszokott elvek és minták mentén nevelve az életenergia kényszerűen máshol emésztődik fel. Ez úgy érzem, megváltoztatható lehetne.
Láthatatlan nyomásaink
Szülőként az a megnyugtató, ha a gyerek szépen fejlődik és jól, esetleg kiemelkedően teljesíti a követelményeket az óvodában, iskolában, és máshol is. A felnőttkor kezdetére utódunknak készen kellene állni megélhetési formát választani, a társadalmi rendszerekbe illeszkedő, esetleg onnan magasan kirívó életmódot, családmodellt kezdeni felépíteni. Ha esetleg mégsincs készen gyermekünk erre, akkor segítő ráhatásokkal, és sokszor önkényesen is megtesszük ezt helyettük. Minél nagyobb sikerekkel és minél jobb anyagi körülményekkel teljesül az indulás, annál nagyobb a büszkeség és megnyugvás a szülők, nagyszülők és a gyermek számára! Ahol pedig az eredendő családmodell a sikertelenséget, kishitűséget vagy a megalkuvást tudja a rendszerébe illőnek elfogadni, akkor ott azt „kell” teljesíteni.
A szülők direkt vagy indirekt irányítása alatt felépített, önismeret és belső stabilitás nélküli életkezdet észrevétlenül a szülőknek, átvitten pedig a világnak és a rendszereknek felel majd meg. Gyermekeink a világon a legjobban a mi szeretetünket és a mi büszkeségünket vágyják tudatosan vagy tudattalanul. Sok-sok gyerek egy ponton, anélkül, hogy ő maga, vagy akár más észrevehetné ezt, feladja belül önmagát, és a szülők boldogságáért kezd el élni tovább. Ugyanez úgy is megjelenhet, hogy a gyerek az egyik szülő gyerekkorának hatásait erősíti vagy kompenzálja tudattalanul, és az adott szülőt próbálja a saját megélésein keresztül meggyógyítani a saját maga életfeladatai helyett. A jelenség a társadalmunk hosszú idő alatt ilyenné formált jellegét és minőségét is tükrözi. Ezek a belső folyamatok a külső szemek számára teljesen láthatatlanok maradnak. Csak külső nézőpontokkal és releváns tapasztalattal lehetséges rávilágítani erre – amikor annak eljön az ideje.
Félelmei vagy elvei miatt sok-sok szülő feladja önmagát, a saját életét a gyermeke(i) életének felépítéséért, hogy neki(k) jó, vagy jobb legyen. Ezzel automatikusan áthelyezve rá a sajátjáén kívül a szülői lelki nyomást is. Ennél sokkal nagyobb teher, amikor a szülő be nem teljesült fiatalkori vágyait „kell” a gyereknek beteljesítenie a saját nem is keresett vágyai helyett. Ezt az állandó nyomást érezve, esetleg szüntelenül éreztetve a legtöbb gyerek nem fogja akarni, merni megkockáztatni, hogy a szülőnek az életével csalódást okozzon, tehát a saját élete helyett tudattalanul inkább igyekszik beteljesíteni, amit ők várnak tőle. Ki kisebb sikerrel, ki pedig nagyobbal. Ha a szülő büszkesége nem sikerül, és a csalódás valamiért megtörténik, a gyermek mélyen belül szűntelen bűntudatot érezhet és vezeklési élethelyzeteket generálhat magának a teljes felnőtt élete során is.
Az átfogó kép csak az adott családrendszerénél magasabb perspektívából látható. Létezik az is, hogy a legnagyobb sikerekkel sem érhető el a szülő valódi büszkesége, mivel annak elérése valójában nem a gyereknél keresendő, hanem az ő saját szüleinél. A mindenkori gyerek hivatott a szüleit egyre magasabb miőségű elfogadásra és szeretetre tanítani. Az ördögi körök megoldása a gyermekei által mindig a szülői attitűdnél lehetséges. Egyszer jó lenne meglátni ezt, és nekikezdeni a feladatnak.
Önszabotáló, mártír szülői minta, vagy túlzott elvárások hatására teljesen figyelmen kívül maradhat a gyermek lelkének a hívása, a szabad akarata. A szülők láthatatlan elvárásaitól való félelem mentén felnövekvő gyermek meg sem meri fogalmazni, hogy mit szeretne valójában csinálni, hogyan szeretne élni. Saját életét tekintve bizonytalan és vágytalan marad. Így az egyéni belső stabilitás alapja hiányozni fog és e háttér nélkül a gyermekünk akár életkezdeti válságot, később pedig életközepi válságot élhet meg.
Vajon hány felnőttkor küszöbén álló fiatal hiszi belül csendesen azt, hogy ha nem a külső ideához hasonló és a szülei számára elfogadható életet épít fel, akkor megváltoztathatatlanul sikertelen lehet? Ráadásul már nem is fogják szeretni őt és nem lesznek rá büszkék…
Hát, meg kell valljam, hogy ezt nekem sem sikerült máshogy csinálni a ráébredésem, önismereti munkám előtt, és a gyerekeim még mindig érzik ennek negatív hatásait. Igazuk van! És minden gyermeknek igaza van! Sőt, valahol minden szülőnek is igaza van. De ez semmiképp nem hagyható ennyiben! Azon a ponton, ahol felismerésre tud kerülni ez a motívum, abban a pillanatban szülői kötelességünk lenne szüntelenül próbálkozva visszavonni a gyermekeinktől a saját félelmeink miatt rájuk helyezett belső nyomást! A jövő társadalmának és rendszereinek megreformálásához lassanként meg kellene változtatnunk mindazt, ami a gyermekeinkben általunk lett. Egyúttal azt is, ami a gyermeki énünkben a saját szüleink által belül lett.
Egylépéses, azonnali, drasztikus változtatás természetesen nem lehetséges. Elsősorban közös gondolkodásváltásra lenne szükségünk a világrendszerünk változtatásához, ami csak úgy történhet meg, ha egyszer képesek leszünk felülírni a generációk óta berögzült, a félelmeken és a múltbeli sérelmeken alapuló, sokaknál védekezésből támadó, jelenlegi szülői gondolkodásunkat, hitrendszerűnket. A szándék már elegendő lesz első lépésként. Az utódainkért megtenni kívánt őszinte, alázattal történő, sokszor egyáltalán nem komfortos változás megengedése és beengedése mindenképp tiszteletet érdemel. Már minden egyes változtatási szándékért is mélységes hála!
És megérthető az is, ha még nem időszerű ez. Nem lehet siettetni senki egyéni útját. De a lehetőséget meg kellene szervezni azoknak, akik már készen állnak a változásra. Nagyon jó lenne egy egymást támogató őszinte, ítélkezésmentes szülői közösség a megértésért, a példák megosztásáért, az erőért és az összetartozásért.
A felelősségünk visszavétele a gyermekeinkről
Az önfeladásnak és elfojtásoknak mindig vannak és lesznek külső jelei magunknál is és a gyerekeinknél is. Az együttélés során megnyilvánuló szélsőségekkel, nehézségekkel, a konfliktusokat okozó szituációkkal szükséges bátran és tudatosan szembenézünk olyan módon, hogy az belőlünk, a szülőből hogyan indulhat ki. Mi magunk esetleg hol nem azt éljük, hol mutatunk mást, mint ami belül van? Szülőként hol nem vállaljuk el mi a saját felelősséget önmagunkért? A tekintélyelvűséget lenne jó elngednünk.
Tehát egy addig esetleg ismeretlen mélységű őszinteségre van szükség saját magunk felé is, a gyerekeink felé is egyúttal mindenki más felé is. Olyan mélységűre, amit még talán sosem tettünk meg, mert a legtöbb esetben nem engedjük meg, hogy a belső valóságainkat lássa külvilág, vagy akár mi magunk. A gyermekeinket is úgy lehetséges szülőként megnyitni, hogy önmagunkat nyitjuk meg előttük. Ha esetleg magunkért eddig nem tudtuk ezt meglépni, megtehetjük őértük, az ő belső szabadságukért, az azzal létrehozható társadalmi változásokért.
Gyermekeink belső szabadságának kulcsa a tévesen rájuk helyeződött terhek visszavétele. Ha idejében esetleg elmaradt ez, akkor akár hosszú időre visszatekintve is szükséges lehet elismerni az akaratlanul vagy tehetetlenül a gyerekeink lelke, szabad akarata ellen elkövetett „tetteinket”. Amennyiben gyermekeink belső szabadulásához hozzá kívánunk járulni szülőként, mindenképp el kellene válallni ezt a szülői felelősséget. Ha valamilyen okból mégsem megy, akkor nekik egyszer majd nélkülünk kell ide eljuttatni saját magukat. Ahogyan egyszer nekünk is mindannyiunknak, életkortól függetlenül ugyanígy el kellene. Enélkül nem létezik belső felszabadítás!
Alkalom szülte bizalmas, őszinte beszélgetés lehet alkalmas a folyamat számára. Szülőként kötelességünk lenne lehetővé és legálissá tenni, hogy ránk vonatkozó esetleges neheztelésüket gyermekeink jogosan érezhessék belül! Ezzel hozzásegítjük őket a lelki felszabadulásukhoz, vele együtt kicsit a sajátunkéhoz is, a szülő-gyermek kapcsolatnak pedig lehetősége lesz egy magasabb szintre emelkedni.
Rendben van az is, ha vannak és lesznek olyan szülők, akik ezzel a gondolkodással nem tudnak azonosulni, és elfogadhatatlan számukra az, hogy szülőként hibákat lehet elkövetni gyermekeink lelkének szabadsága ellen és nem tekinthető vétkesnek egyetlen szülő sem, aki lehetőségeihez, képességeihez mérten a legjobbat akarja a saját gyermekeinek. Mondván, hogy tökéletes szülő nem létezik. Ez így van. Nincs tökéletes szülő, hanem életindító programjaink vannak (lásd vonatkozó írás).
Akinek nem mutatkozik meg a saját életében a változtatás, szembesülés lehetősége vagy indoka, annak jelenleg nincs dolga ezzel a témával. Tiszteletben kell tartani. De ha megmutatkozik, azaz életnehézségek és zsigeri belső késztetés jelzi, hogy valamit tenni kellene, akkor viszont tényleg elérkezett az idő! Az már onnan a mi saját felnőtt lelkünket terheli, ha esetleg nem tesszük meg.
Ma úgy gondolom, hogy minden szülő törvényszerűen követi el tudattalanul és ártó szándék nélkül ugyanazokat a vétkeket a gyermekei ellen a felgöngyölítetlen családrendszeri hatások, a világunk és társadalmunk mintáinak, elvárásrendszereinek hatásai miatt. Így nőhetnek fel egymás után az ugyanezen rendszerekbe beleilleszkedő újabb és újabb generációk. Ennek lenne itt az ideje véget vetni és elkezdeni valami újat felépíteni! A generációk óta átörökölt, tekintélyelvű és alanyi jogú szülői „szeretet” és „tisztelet” az utókor helyett az elődöket szolgálja. Ez a gondolkodás aláássa a gyemekeink, a jövő generációjának belső erejét és megújító képességét, ami összeadódva jóval tovább mutat a szülei vélt boldogságán, hiszen az emberiség életminőségének a kulcsa. Egy gyermek nem lehet a szülei tulajdona akárhány évesen sem, hiszen szülőként főként a gyermekeink LELKÉÉRT vagyunk felelősek, nem pedig a számunkra vagy a külvilág számára elfogadható életükért.
Akkor tud valaki valóban felelősséget vállalni egy vele kapcsolatban lévő másik ember lelki egészségért, a saját gyerekeiért, a környezetért, a társadalomért vagy a világunkért, ha önmaga már megtapasztalta ugyanezt. Nagyon sokan nem tapasztaltuk ezt meg. Itt az ideje, hogy egy nemzedéknek legyen végre lehetősége erre, és állítsuk meg ezt a mintázatot! Nem a nemzet- vagy világpolitika felé érdemes kanyarodni, mert a kiindulás és a felépítés lehetősége mindig a saját egyéni életünkben van, hiszen éppen azzal teremtettük meg összeadódva, ami a világunkban kívül lett. Ezt hívjuk közös társteremtésnek. Tehát egyénileg belül, a saját világunkban kellene nekikezdeni változtatni!
Amennyiben a szülők nem vállalnak felelősséget saját gyermekeik lelki egészségéért, akkor nem várható el, hogy ez a gyermek felnövekedve bármiért is felelősséget legyen képes vállalni. Hiszen nem tapasztalta meg, hogy mi az. Viszont bármikor lehetőségünk van visszamenőleg odaadni nekik ennek a képességnek az alapkövét. Egyedül, nélkülünk hosszú-hosszú éveket, évtizedeket vehet el az életükből ugyanez.
Meg mernéd hallgatni a gyermekedet, hogy valójában ő hogyan érzi magát a gyermekedként?
