Alapvető önmeghatározásom szüleim gyermekeként kezdődött, ami sokkal tovább volt érvényben, mint azt valaha hittem és gondoltam volna. Az eredeti családomban elfoglalt szerepem tudatalattimba rögzült hatása sokkal mélyebbről és sokkal több szinten hatott az önbecsülésemre, önbizalmamra, gondolataimra és az azzal megteremtett élethelyzeteimre, mint azt az ezzel szembesülés előtt bármikor gondoltam volna. Az ebből már középkorú felnőttként megszerzett belső felszabadulás egyben nehéz áldozatokkal járt, amihez nagyszerű kísérőket és útitársakat kaptam ajándékba.
Ettől a hatástól függetlenül, egyúttal annak késztetései nyomán két és fél évtizedig határoztam meg magam az általam választott első szakmám által, ahová behelyezkedni otthonos volt, ráadásul sikereket is adott. Öntudatlanul takaróztam be vele a Világ elől, ahonnan a biztonság és vélt dicsőség látszólagosságával büszkén tekintgettem kifelé egészen addig, amíg a külső és belső feszítések hatására lassanként elkezdtem keresni, hogy ki is vagyok én. Ehhez szükségszerűen nekiláttam meggyógyítani a lelkem, aminek következtében egyre több olyan élethelyzet érkezett, amikor el kellett távolodnom ettől az eredeti szakmától vagy akár teljesen el is kellett engednem azt. Végül e takaró lett a vágyott belső szabadságom egyik béklyója. Ma már nem a mindenkori foglalkozásom által határozom meg magam.
Ezzel a szereppel párhuzamosan, a családrendszeri életindító programjaimnak megfelelően a hagyományos társadalmi értékek mentén választott feleség- és anyaszerep takaróját is magamra terítettem következő béklyóként. Mégpedig a gyakori magyar mintának megfelelően mártírként és áldozatként, amiről sok-sok évig fogalmam sem volt. Letaglózó volt ezzel szembesülni. És nagyon sokáig lehetetlennek tűnt elengedni.
Egy időben tehát egy négyrétegű takaró alá rejtőztem, jobban mondva betonoztam be magam: egyszerre lettem anyám/apám lánya, egy szakmai titulus, a férjem felesége, és gyerekeim anyja – saját magam helyett. Ezeket a szerepeket próbáltam egymással párhuzamosan, sokszor erőn felül és jól menedzselni éppúgy, ahogyan sok-sok embertársam is teszi ugyanezt ugyanilyen módon a saját életében, mert látszólag nem tehet máshogy. Nekem nem sikerült ezt a kihívást teljesítenem, és lehetőséget kaptam a felébredésre is, úgyhogy befejeztem a törekvéseket. A gyermekeim jelzései és a testem egészségének jelzései kicsit sem finoman segítettek hozzá ahhoz, hogy be tudjam látni a vakvágányok illúzióit és tévesen túlteljesíteni próbált feladatokat. Hálás vagyok a gyerekeimnek is, a többieknek is, akik társaim voltak és azok ma is ezen az úton.
Ma a takaróim még meglévő foszlányait már nem rejtőzködésre vagy transzparensként használom, hanem emlékeztetnek rá, hogy honnan indulva kellett és kell továbbra is előre haladnom. Mert nem vagyok még készen mindaddig, amíg földi testben létezem. Ez a tény sokáig nehezékként húzgálta vissza a gondolkodásomat és a bármikori lépéseimet. Hosszú ideig azért nem tettem semmit magamért vagy máshogy, mert még nem voltam kész és „tökéletes”, vagy még nem találtam meg a tutit. Ez mindig nagyon jó indok nem változtatni és helyben maradni. Ma úgy gondolom, hogy a fejlődés és megértés útján megállni nem lenne szabad soha.
Még vannak megfejlődni való életterületeim, még mindig vannak az eredendő sérüléseimnek maradványai (mivel azok a kollektívból is hatnak mindannyiunkra, amíg nem lépünk tudatilag fölé), és nem tudok felmutatni egy tökéletesnek látszó külső képet sem magamról. Persze azt már nem is akarok. Sokáig bújtam be e mögé is, hogy amikor majd ezek és azok is mind rendezettek lesznek, majd ha már nem lehet semmibe belekötni, amit teszek vagy mondok, na, majd akkor lépek ki a Világ elé. Hát, erre várhattam volna jó sokáig!
Ma egy lélektudatossággal, galaktikus és kozmikus tudatossággal rendelkező létező minőségében vagyok jelen a személyiségem érettségének és élettapasztalataimnak folyamatosan változó szintjén. Szívesen segítek kérésükre másoknak a saját fejlődésükben, az önmagunkhoz kapcsolódás kísérőjeként.
Jelen tudásom szerint életfeladatom egyik küldetése, hogy olyan jellegű energiacsomagot kell átadnom akár nyíltan, akár teljesen észrevétlenül a világnak, egyes személyeknek vagy közösségeknek, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy egy bizonyos életciklus, egy fejlődési létspirál vagy adott kapcsolódás véget kell érjen. Be kell fejeződnie valaminek ahhoz, hogy valami új kezdődhessen, mert az idáig működtetett élet tovább már nem teremtő és a fejlődésre lehetőséget nem adó helyzeteknek véget kell érniük, meg kell változniuk. Kérés esetén segíteni tudok az embereknek átlendülni a befejezéseken, az elengedés-kapukon, és segíteni tudok megérteni, hogy merre visz az útjuk tovább, megmutatva a fejlődésük irányát.
Ezen kívül még mindig van olyan életfeladatom és eredeti küldetésem, ami még nem tárult fel előttem.
A „konnektor”-szó több szinten is jól lefedi azt, amit képviselni szeretnék. Összekapcsoló saját magaddal és a felsőbb tudatosságoddal. A magyar nyelv pedig lehetővé teszi, hogy akár egy fiktív önmeghatározásként is használhatom, mivel egyetlen segítői szakmával sem tudom magam azonosítani.
Hálás vagyok, hogy itt lehetek, és az lehetek, aki ma vagyok: Kürti Gréta
Utóbbi név a kozmikus szüleimtől kapott eredetnevem, melynek hangjai, rezgései egyenként és együtt a Forrás által eredeti energiaként megalkotott létezésem célját, energiáit és képességeit és erőit jelölik.
