Alapvető önmeghatározásom szüleim gyermekeként kezdődött, ami sokkal tovább volt érvényben, mint azt valaha hittem és gondoltam volna. Az eredeti családomban elfoglalt szerepem tudatalattimba rögzült hatása sokkal mélyebbről és sokkal több szinten hatott az önbecsülésemre, önbizalmamra, gondolataimra és az azzal megteremtett élethelyzeteimre, mint azt az ezzel szembesülés előtt bármikor gondoltam volna. Az ebből már középkorú felnőttként megszerzett belső felszabadulás egyben nehéz áldozatokkal is járt, amihez nagyszerű kísérőket és útitársakat kaptam ajándékba.
Ettől a hatástól függetlenül, és egyben ennek következtében két és fél évtizedig határoztam meg magam az általam választott első szakmám által is, ahová behelyezkedve sokáig otthonos volt élni és sikereket adott. Öntudatlanul betakaróztam vele a Világ elől, ahonnan a biztonság és dicsőség látszólagosságával büszkén tekintgettem kifelé egészen addig, amíg a belső feszítések hatására lassanként elkezdtem segítséggel feloldani és gyógyítani az Életindító Programjaimat. Következtében egyre több olyan élethelyzet érkezett, amikor el kellett távolodnom ettől az eredeti szakmától vagy akár teljesen el is kellett engednem azt, mert nem tudtam megmaradni benne. Ez a takaró egyre súlyosabb nehezékként húzott vissza a félelmetes valóságtól, hogy ki is vagyok én valójában és mit szeretnék szívvel-lélekkel csinálni, ha szabadon megválaszthatnám. Ez lett a vágyott belső szabadságom egyik béklyója. Ma már nem a mindenkori foglalkozásom által határozom meg magam.
Ezzel a szereppel párhuzamosan, szintén a családrendszeri életindító programjaim mentén a hagyományos társadalmi értékek mentén választott feleség- és anyaszerep takaróját is magamra terítettem. Következő béklyóként. Mégpedig a gyakori magyar mintának megfelelően mártírként és áldozatként, amiről sok-sok évig fogalmam sem volt. Letaglózó volt ezzel szembesülni. És nagyon sokáig lehetetlennek tűnt végleg elengedni.
Egy időben tehát egy négyrétegű takaró alá rejtőztem, jobban mondva betonoztam be magam: anyám/apám lánya, egy szakmai pozíció, a férjem felesége, és gyerekeim anyja lettem saját magam helyett. Ezeket a szerepeket próbáltam egymással párhuzamosan, sokszor erőn felül menedzselni. Ahogyan sok-sok embertársam is teszi öntudatlanul ugyanezt, ugyanilyen módon a saját életére és nemére vetítve, mert látszólag nem tehet máshogy. Nekem nem sikerült ezt a kihívást teljesítenem. A gyermekeim jelzései és a testem egészségének jelzései kicsit sem finoman segítettek hozzá ahhoz, hogy be tudjam látni a vakvágányok illúzióit és tévesen túlteljesíteni próbált feladatait. Hálás vagyok a gyerekeimnek is, a többieknek is, akik társaim voltak és azok ma is ezen az úton.
Ma a takaróim még meglévő foszlányait már nem rejtőzködésre vagy transzparensként használom, hanem emlékeztetnek rá, hogy honnan indulva kellett és kell egyre csak tovább haladnom. Mert nem vagyok még készen én sem mindaddig, amíg földi testben létezem. Ez a tény szintén nehezítésként húzgálta vissza sokáig a gondolkodásomat és a lépéseimet. Hosszú ideig azért nem tettem semmit máshogy, mint addig, vagy azért nem léptem elő, mert még nem voltam „tökéletes”. Ez egy nagyon jó indok nem változtatni és helyben maradni. Ma úgy gondolom, hogy földi testben élve nem lehetünk készen soha. Viszont megállni sem lenne szabad soha.
Még vannak megfejlődni való életterületeim, még mindig vannak az eredendő sérüléseimnek maradványai (mivel azok a kollektívból hatnak mindannyiunkra, amíg nem lépünk tudatiilag fölé), és nem tudok felmutatni egy tökéletesnek látszó külső képet a világnak magamról. Ugyan azt már nem is akarok. Sokáig bújtam be e mögé is, hogy amikor majd ezek és azok is mind rendezettek lesznek, majd ha már nem lehet semmibe belekötni, amit teszek vagy mondok, na, majd akkor lépek ki a Világ elé. Hát, erre várhattam volna jó sokáig!
Ma egy lélektudatossággal, galaktikus és kozmikus tudatossággal, valamint eredettudatossággal rendelkező létező minőségében vagyok itt a személyiségem és lelkem érettségének a jelenlegi szintjén, a saját eddigi élettapasztalatommal, ami sosem állandó, folyamatosan változik. Szívesen segítek másoknak a saját fejlődésükben, az önmagunkhoz kapcsolódás kísérőként.
Jelen tudásom szerint életfeladatom egyik küldetése, hogy olyan jellegű energiacsomagot kell átadnom akár nyíltan, akár teljesen észrevétlenül a világnak, egyes személyeknek vagy közösségeknek, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy egy bizonyos életciklus, egy fejlődési létspirál vagy adott kapcsolódás véget kell érjen. Be kell fejeződnie valaminek ahhoz, hogy valami új kezdődhessen. Az idáig működtetett élet tovább már nem teremtő és a fejlődésre lehetőséget nem adó helyzeteknek véget kell érniük, meg kell változniuk. Segíteni tudok az embereknek átlendülni a befejezéseken, az elengedés-kapukon, és segíteni tudok megérteni, hogy merre visz az út tovább, megmutatva a fejlődés irányát.
Ezen kívül még mindig van olyan életfeladatom és eredeti küldetésem, ami még nem tárult fel előttem.
A „konnektor”-szó több szinten is jól lefedi azt, amit képviselni szeretnék. Összekapcsoló saját magaddal és a felsőbb tudatosságoddal. A magyar nyelv pedig lehetővé teszi, hogy akár egy fiktív önmeghatározásként is használhatom, mivel egyetlen segítői szakmával sem tudom magam azonosítani.
Hálás vagyok, hogy itt lehetek, és az lehetek, aki ma vagyok: Kürti Gréta Shara’Shantie.
Utóbbi név a kozmikus szüleimtől kapott eredetnevem, melynek hangjai, rezgései egyenként és együtt a Forrás által eredeti energiaként megalkotott létezésem célját, energiáit és képességeit és erőit jelölik.
