A helyreállításába fektetett szülői munkával.
A túlterhelt és/vagy megtépázott felnőtt életünk eredményeként nagyon sokszor előfordul, hogy a felnőtté válás átmeneti időszakára kamaszgyerekeinkkel már nagyon nehéz együtt élni, bármiben is rájuk hatni, őket irányítani. Gyakran elfogynak a szülői eszközök, a ráhatóerő, esetleg a tekintély is. Nehéz bevallani, de eljuthatunk odáig is, hogy a gyerekek és a szülők is alig várják, hogy vége legyen ennek az időszaknak, és mihamarabb találjunk egy iskolát, szakmát, amiből majd meg tud élni egyedül is az a gyerek. Sokszor már az se fontos, hogy végül milyen is az. A gyermek belső vágyai, álmai így meg sem tudnak születni, mert felemésztődött az erre fordítható energia.
Konfliktusból és feszültségből bizalmat visszaépíteni nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Sőt, mi több, a várható jövőbeli események miatt elengedhetetlen!
Ebben a témában ítélkezésnek helye nincs, valójában senki nem hibáztatható. A legtöbb szülő a lehetőségeihez és képességeihez mérten mindent megtesz a gyerekéért. Mégis van szülői felelősségünk abban, hogy végül a gyermekünk önmaga saját életét fogja-e élni, vagy egy menekülőutat, esetleg a mi szülői elvárásunknak, félelmeinknek megfelelőt. Utóbbiaknak mindig hatásai lesznek a lélek szintjén, azaz a külső és belső életkörnyezetben.
Amikor a saját belső indíttatás és önmagunk ismerete helyett elvárások vagy félelemek mentén lépünk tovább a felnőtt életbe, akkor annak lesznek megnyilvánuló jelei, hatásai. Egyénileg is, majd összeadódva a társadalomban is. Van, akinél korábban, van, akinél később. Félelmekkel vagy önmeghasonulással teli életkezdeti válság alakulhat ki a belül megalapozatlan, és nem saját döntések miatt. Vagy a 10-20-30-40 mellékvágányon, esetleg önszabotázsban töltött év következményeként az életközepi válság, vagy folyamatos nehézségek, testi tünetek is rendszerint várhatók. Közben érintett lesz egy vagy több élettárs, házastárs élete is és nagyon sokszor a közben született gyermekek élete, lélekállapota, egészége is.
Így tágabb értelemben egy egész Társadalom lelkiállapota múlhat a felnőtté válás mikéntjén. Szóval a felelősség több lépcsőfokos, egymásba fonódó, sokszor generációk óta figyelmen kívül hagyott. Itt az ideje, hogy megváltoztassuk ezt a motívumot! Egyénileg, otthon.
A bizalom csak bizalommal tud létrejönni.
Szülőként egyszer be kellene tudnunk látni, hogy gyermekeink nem a mi saját tulajdonunk. Amikor öntudatlanul és szeretetszándékkal saját képünkre próbáljuk formálni őket a saját énképük helyett és csak akkor szeretjük őket, ha annak megfelelnek, akkor akaratlanul is a mi életfelfogásunkat próbálják majd megvalósítani. Ami hatalmas teher is lehet. Ezt a hatást szülőként nagyon sokszor nem tudjuk vagy nem akarjuk meglátni. Ehhez a szülőnek „kicsit bele kell halni” az életbe, ami nyomán megszülethet a saját megértés igénye a későbbi alázattal.
A bizalmat ott adhatjuk oda gyermekeinknek, hogy egy jól megcélzott, épp konfliktusmentes pillanatban megnyitjuk magunkat számukra. Úgy beszélünk hozzájuk, ahogy még sosem tettük. Egyenragból, partnerként, sebezhetőn. Őszintén megvallhatjuk nekik, hogy a nevelésüket eddig nem jól gondoltuk és nem jól tudtuk csinálni. Máshogyan kellett volna, ami fogalmunk sincs mi lehetett volna. Érdemes tovább menni azzal is, hogy miért, milyen saját hatások miatt tudtuk csak úgy csinálni, ahogyan. A beszélgetés mélysége fogja létrehozni a bizalmat, ami mindenkit hozzásegít egy újabb minőségű kapcsolódáshoz és élethez.
Alapvetően kísérnünk kellene csak a gyerekeinket, szabad akaratot biztosítva számukra. Emellett az egymás számára tálcán átnyújtott személyiségfejlődési programokat (=nehézségek) lenne jó feladatként elfogadni, külön-külön és együtt is megfejlődni. A fő témát az általam Életindító programnak nevezett családi motívum tudja megmutatni, amit egyszer minden résztvevőnek jó lenne felgöngyölíteni, mert minden visszatérő nehézség megfejthető általa.
Igen, lehet olyan, hogy a gyerek már nem tud betagozódni „alánk”. Itt kiderülhet, hogy nemcsak szülői minőségben esik ki a gyeplő, az irányítás és határhúzás ereje a kezünkből. Tehát ezzel a felismeréssel további tennivalónk lesz a felnőttségünk és a felelősségvállalás terén – épp a saját gyerekeink segítségével. Ez csak egy példa. Csak megköszönhetjük nekik.
Gyermekeink egy magasabb szeretetminőség megélésére tanítanak mindannyiunkat. Olyanra, amit addig nem ismertünk és nem voltunk rá képesek. A földi ember nagyon ritkán alkalmas kiindulásként a feltétel nélküli elfogadásra és szeretetre. A saját gyermekünk ehhez a legmegfelelőbb tanítómester. Mi pedig a saját szüleink tanítómesterei voltunk, vagyunk és kellett volna lennünk. A szabad akarat megengedése és támogatása helyett, és a feltétel nélküli elfogadás helyett is egész más dolgokat örököltetünk generációról-generációra. Mi lenne, ha egyszer abbahagynánk?
A bizalom helyreállításához adjuk oda a gyermekeinknek saját sebezhető és tökéletlen önmagunkat és belátásunkat! (Nem a panaszkodáshoz használatra vagy beszélgetőpartner-helyettesítésre gondolok itt most.) Így lassanként, a bizalom nyomán ők is meg tudják mutatni majd ezt nekünk saját magukból.
A megengedésünk és támogatásunk SZÁNDÉKA mellett pedig (mert nem biztos, hogy azonnal menni is fog) lassanként elő fog bukkanni belőlük az, hogy valójában ők hogy érzik magukat, mire vágynának, milyen félelmeik és gátjaik vannak, és legmélyebb álmukban milyen képkockák vannak.
A bizalmi beszélgetéseket pedig sose hagyjuk ezentúl abba!
Szülőknek szóló további írás: https://xn--konnektr-h1a.hu/szulokent-gondolkodashoz/
