(Az írásom a szülő-gyermek viszonylathoz nem kötődő, kizárólag ilyen értelemben független gondolkodáshoz kíván szólni.)
Ez a Tér az egyéni megváltás, a felszabadulás és az általa elérhető magasabb szintű felelősségvállalás útjához jött létre. Feltételezett hozzá, hogy minden embernek van miből lelkileg felszabadulni és szükséges lesz önmagát egyszer megváltani is. Annak, aki valamilyen úton ide vezetődött, minden bizonnyal elérkezett az idő, hogy meglássa ezt, szembe nézzen vele saját magában, a saját életében.
Felszabadulni a lelki terheink alól szükséges, amelyeket nem mások, hanem valamikor valahol önmagunk raktuk rá saját magunkra – habár nem emlékezhetünk erre. Ahhoz, hogy az történjen az egyéni és kollektív életünkben, amit mi szeretnénk és ne az, amire látszólag kívülről kényszerülünk, ezeket a lelki terheket fel kell ismernünk és fokozatosan le kell tennünk. Lassanként meg kell szabadulni azoktól a belső kötelékektől, a tudattalan vezeklésektől, amelyeknek a mindenkori környezetünkben, a tágabb világunkban kívül, a külső eseményeinkben megjelenő nehézségeink a mutatói! Ezért teremtjük meg azokat az életünkben. Ha nem vállaljuk el a belőlünk eredő okokat, esetleg ellene megyünk, akkor újra és újra kapjuk a szembesítő és kellemetlen élethelyzeteinket, melyek értelmezéséhez nagyon sok esetben külső nézőpontok szükségesek másoktól.
Tudatszintek
Az élet értelme mindig attól függ, hogy ki mit értett meg addig róla a saját egyéni belső igazsága szerint. A megértés képessége a tudás, pontosabban tudatszint függvénye, ami egyénenként azért eltérő, mert nemcsak ezéletbeli tapasztalatokon, elsajátított tananyagokon alapszik. Mindannyian a saját lélekfejlődésünk útján, illetve a tudatunk fejlődési útvonalán haladunk előre a hitem szerinti sok-sok élethossz alatt. Aki nagyon sokszor élt már, az valahol mélyen többet is tud, mint aki kevesebbszer, csak épp nem biztos, hogy emlékszik vagy el meri hinni, hogy jól tudja. Van, aki már kisgyermekként is bölcs, és van, aki időskorára is a biztonságot adó, mások által igaznak vélt gondolkodás mellé húzódik.
Minden megteremtett lélek ugyanonnan indul el, és ugyanoda is érkezik majd vissza (Lásd „Az ember” című írást). Mivel emberi küldetésünket egyénenként eltérő akadálypályán kell megtenni, ezért útközben nem elvárható, hogy minden pillanatban mindenki ugyanazt higgye igaznak a világról, az életről és önmagáról. Rengeteg időt és energiát spórolhatnánk meg, ráadásul egymással békében élhetnénk, ha ezt el tudnánk fogadni, és mások igazát a sajátunk alapjának tekintenénk csak elvárások és ítélkezés helyett.
A tudat szintjét egyre táguló körökként képzelhetjük el, amik segítségével egyre több mindenre és egyre részletesebben látunk rá a világból és az életünkből. Mintha egy léghajóval egyre feljebbről látnánk rá mindenre, hogy mi miért van. (Könyvajánló: Wifried Nelles – Az életben nincs visszaút) Mindig csak aszerint tudunk gondolkodni és élni is, amit már megértettünk. Egy igazság csak addig marad érvényben, amíg ki nem tágul a korábbi látószög. Onnantól újabb és újabb igazságaink keletkeznek, amik vagy felülírják az addigiakat vagy magukba integrálják. A tudatunk szintje tehát nem állandó, hanem változó és változtatható. Saját, biztonságosnak vélt, állandósult elveinkhez ragaszkodva öntudatlanul gátoljuk a saját fejlődésünket, a saját belső szabadságunkat! Mindannyiunk felelőssége, hogy ebben az életünkben kibontakoztatjuk-e és tovább érleljük-e önmagunkat, vagy sem.
Az itt említett fejlődés nem a tudományos fokozatokról, az egyre sikeresebb karrierről, az egyre kellemesebb életkörülményekről vagy az emberi képességfejlesztés eredményességéről szól, hanem a tudat fejlődéséről, ami az emberi lélek által megteendő út célja és értelme. Az egyéni tudatszint minősége pontosan megmutatkozik az élet háttérvalóságainak színpadain.
A spirituális materializmus
Ha a materiális, anyagi gondolkodás mentén kizárólag csak a testünk életben tartása és a faj fenntartása lenne a létcél, úgy gondolom, hogy nem lett volna értelme emberként születni a Földünkre. Emberi létezésünk céljának megértése kizárólag az anyagban nem látható, szellemi vonatkozásaink figyelembe vétele által lehetséges. A szellemi vonatkozások nélküli, öntudatlan materializmus eredménye a mai világunk emberisége, mely képes saját magát, az összes élőt és élettelent is kiirtani erről a Földről. Ahhoz, hogy ez ne történjen meg (újra), lassanként fel kell élesztenünk magunkban és minél több embertársunkban a szellemi gondolkodást is.
A szellemi gondolkodás alapja, hogy az emberi léleknek egyre magasabb és magasabb tudatszintre és létminőségre kell fejlődni a tér-idős, materiális gondolkodáshoz leredukált egyéni és kollektív tudatszintről. Egészen addig, amíg meg nem tapasztalja azt, hogy körülötte minden önmagából ered, ő is része mindennek és mindenkinek. Gondolatai, szándékai, kimondott szavai és tettei hozzák létre mindazt, amit lát és tapasztal maga körül. Amint tudatosan irányítani lesz képes a teremtésének ezen eszközeit, elérkezik a benne élő isteni alkotórész teremtési képességéhez. A lélek megszabadul és földi küldetése a végéhez közeledik.
A folyamat nem egyetlen életre szól, mert a kiindulástól nagyon nagyot kell fejlődni. Ráadásul ezt az utat másokkal együtt kell megtenni, így az egymásra hatások szüntelenül újabb és újabb megoldandó kihívásokat és feladatokat hozhatnak létre számunkra. Ezek a hátráltató hatások tovább és tovább szaporíthatják a lélekfeladat teljesítéséhez szükséges életeink számát, aminek ténye jó messze, sőt egyre messzebb távolíthat és minket a céltól. Egy ponton viszont mindannyiunknak lehetősége lesz felismerni és megérteni ezt. Ott a saját kezünkbe vissza kell venni az irányítást, el kell vállalni az élet felelősségét. Most tartunk itt.
Az egyéni életpontok kihívásai és nehézségei mindig ahhoz a témához érkeznek, ami a magasabb nézőpont szerinti megfejlődni való, aktuális feladatunk. Egyéni életünkben is, társadalmilag is, és globális értelemben is. Ezek a feladatok a mi saját nézőpontunkból nagyon sokáig nem látszanak feladatnak, hanem nehézségként, nem kívánt külső szerencsétlenségként, esetleg meglovagolandó lehetőségekként értelmezhetők. A szabad akarat szerint pedig ki is lehet kerülni vagy figyelmen kívül lehet hagyni. Pedig megértési szándékkal és tudatos elvállalásukkal le tudnánk rövidíteni a meglétüket. Ugyan kapunk majd helyettük a következő lépcsőfokokhoz újabbakat és újabbakat, mert ez az emberlét útja. Ideiglenesen lehet pihenni halogatással. Valódi pihenőszakasz, egy nyugalmas élet csak annak adatik meg, akinek ezzel a pihenéssel egyensúlyozza ki a korábbi fejlődési szakaszaiba befektetett munkáját.
Amennyiben a lélek útján nem a tudat fejlődéséhez szükséges életet éljük, hanem letérünk az akadálypályáról, úgy a lélek minden esetben jelezni fog számunkra azon a nyelven, amit az egyéni életúton a legkellemetlenebb érzékelni. Hiszen ébreszteni szeretne. Testi tünetek, betegség, baleset, sikertelenségek, ismétlődések, feszítések, nehézségek, esetleg a gyerekeink, stb. Kollektíven természeti csapások, háborúk. Amennyiben nem vagyunk ennek a ténynek a tudatában, a látszólagos könnyebb utat választva a külső körülményekre háríthatunk és kívülről irányítottan élhetünk. Ezt hihetetlen mértékben használják ki különböző gazdasági és egyéb érdekhatalmak. A mai rendszereink, végeláthatatlan mennyiségű és formájú manipulációs eszközzel tartanak bennünket távol a saját belső fejlődésünktől, hogy ehelyett az ő érdekeiket szolgáljuk ki. Szabadon tehetik, mert mi öntudatlanul és belső erő nélkül hagyjuk ezt. Ezért nem lehet rajtunk kívül álló központi cél, így elvárás sem annak lehetővé tétele, hogy minden ember haladhasson előre a saját belső fejlődési útján és egyszer gondtalan lehessen az élete. Egyéni cél lehet csak ez, ami később összeadódva alkothatja a társadalom egészének a kollektív fejlődését és önmegszabadítását. Senki nem fog megmenteni minket kívülről. A Teremtó Isten sem, mert a teremtés része ez a program: „Hogyan képes az ember egyénileg visszafejlődni a földi akadálypályáján az eredendő minőségébe?” Hogy hogyan képes? Megértéssel, elhatározással, önmunkával és a felelősség elvállalásával. Mindenki csak saját magát szabadíthatja meg! Amikor ennek nekilát. Paradoxon, hogy mindenki más is csak akkor fog nekilátni, ha én már megtettem.
Az önmegváltás útja
Minden nehézségként, kiívásként, akadályként, esetleg sorscsapásként megélt élethelyzet megérthető, ha képessé válunk elfogadni, hogy minden okkal történik. Egyrészt kitükröződik a belső világunk és pontosan az történik kívül, ami bennünk él – eleinte tudattalanul, majd később tudatosak lehetünk erre. Az életünk színdarabjának mi vagyunk a főszereplői, a mellékszereplőket és a statisztákat az aktuális felvonásokhoz, illetve a darab fő témájához kapjuk. Minden szereplőé kitűnően passzol egymáshoz! Ha tudunk róla, ha nem, ha el tudjuk fogadni, ha nem, minden belőlünk ered és tőlünk függ. A mi saját felelősségünk, hogy erre való tudatossággal hagyjuk-e az egészet, vagy megpróbálkozunk a megváltoztatással. Másrészt van egy előre elkészített élettervünk, mely állomásainak, egyes eseményeinek értelme és célja nem érthető meg kizárólag ezt az egyetlen életet nézve. Magasabb nézőpontból lehetséges megérteni, hogy egyes eseményeinket mindenképpen úgy kell megélni, ahogy történik.
Önmagunk felszabadítása a legkönnyebben úgy indulhat el, hogy az összes nehéz élethelyzetre és külső visszajelzésre tudatosan a nekünk mutatni kívánt élettükörként tekintünk ahelyett, hogy észérvekkel megmagyaráznánk azokat, vagy a figyelmünket elterelnénk róluk. Hiszen minden belőlünk ered, ahogy éppen hisszük és gondoljuk a világunkat.
Mindig van egy kiindulás, egy eredő történet, ami elindítja a gyerekkortől (esetleg még korábbról) irányító programjainkat, amik ellene működtetnek bennünket a jelenlegi emberi fejlődésünknek. Ott lesz a megoldás iránya. Meg lehet azokat keresni. Minden ellenünk elkövetett szándék, vétek, rosszindulat, gonoszság, stb. megvan ugyanúgy bennünk is, aminek mindig van az életünkben eredete, ahol az keletkezett. Például a testi betegség a lélek ellen elkövetett tetteink következménye. De remekül mutatják a saját láthatatlan vakfoltjainkat a hozzánk legközelebb állók nehézségei, vagy épp velünk ellentétben állók saját élettörténetei, mintázatai is. Hiszen különben nem tudnánk egymással a közös életünkben kapcsolódni.
Amint meg tudjuk ezt érteni, el tudjuk vállalni és egyenként jóvá tudjuk tenni a kevésbé fényes oldalaink hatásait, meg fog szűnni a tükrözés külső körülményeinkben. Addig lenne jó menni ebben, amíg csak képesek vagyunk rá. Amíg a külső körülményeinkben, emberi kapcsolódásainkban megmutatkoznak a nemkívánt ismétlődéseink, kudarcaink, szenvedéseink, fájdalmaink, esetleg beteges túlteljesítéseink, megfelelési kényszereink, stb. addig kisebb-nagyobb pihenőszakaszokkal menni és menni kell tovább és tovább. Úgy lehet a legsikeresebb a tisztulás, ha a tőlünk telhető legtöbb energiát fektetjük bele.
Általában nem kellemes szembesülni a működéseinkkel, mert teljes azonosulással otthonosan megszoktuk az alapprogramot. Nagyon sokszor elfogadtuk azokat megváltoztathatatlan életünkké. De mivel ezek a működések az önvalónktól teljesen eltérő életre kényszerítenek minket, és egyáltalán nem a lelkünk útját kísérik, ezért szükséges lenne megválni tőlük.
Az önmegváltás azt jelenti, hogy az összes sötét oldalunkkal, nem annyira jó cselekedetünkkel, tettünkkel nyíltan szembesülünk, önként belátjuk azok létjogosultságait. Mások előtt, az esetleges érintettek előtt is felvállaljuk és megbánjuk azokat, jóvátesszük, megbocsátást kérünk és megbocsátjuk magunknak is. Ezt sokkal nehezebb végigvinni, mint így felsorolni. De ez a folyamat minden lélek felszabadításának szükséges útja.
A lélek végső, utolsó megváltás életpontja is létezik végül, ami mindenkinek akkor érkezik el, amikor meglépte önmagért az összes felszabadító lépését. Mindenkinek elérkezik.
Felelősségünk másokért
A közvetlen környezetünket is jelentős mértékben érinteni fogják a saját felismeréseink, a programjaink megszüntetésének lépései, amiket nagyon sok esetben ők maguk nem kérnek, és nem kívánnak. Itt ismét a felelősséget lehet előhozni, miszerint mindenki felelősséggel tartozik magán kívül a másik emberért, a többiekért is. Az is felelősség, ha valaki a környezete és szerettei miatt nem lépi meg a lépéseit saját magáért és az is, ha valaki önös érdek vagy szeretetféltés okán visszatartja a másikat a saját lelki szabadságától.
Meg lehet várni a kényszerítő erejű életeseményeket is, de ennél sokkal kellemesebb és gyorsabb is, ha a megértés szándékával önként vállalkozunk a szembesüléseinkre. Mindenki számára a legmegfelelőbb szembesítés, segítség és információ akkor érkezik, amikor annak leginkább itt van az ideje. Csak jó lenne majd az érkezésekor nem elutasítani azt. Mert pontosan értünk érkezik. A megértést, elfogadást és a lépéseinket mindig a tudatszintünknek megfelelő időben és módon tudjuk megtenni. Olyat senkitől nem lehet elvárni, amire még nem képes. Saját magunktól sem. Amíg nem ismerjük magunkat magas szinten, addig mindig szükséges lehet külső segítő nzőpontokra és tapasztalatokra.
Családtagjainkon, legközelebbi hozzátartozóinkon kívül minden más embertársunkért is felelősek vagyunk. Ha kizárólag a saját családunk, annak gyarapodása és boldogulása érdekel minket, akkor egyenesen elhárítjuk ezt az emberi felelősségünket. Ez a motívum jelentősen hozzájárul ahhoz, ahol tart a jelenlegi világunk állapota és működése. A visszafordítás útja is ez lehet: lassanként, a szűk környezetünktől kis lépésekkel indulva, magunk után másokért is elkezdünk felelősséget vállalni. Az eredmény csak időeltolódással, utólag mutatkozik majd meg.
Minden egyénileg elvállalt önmunkával automatikusan ráhatunk másokra is, azzal mozdítani tudjuk a többieket is magunk körül. Sőt, tágabb viszonylatban azokét is, akikkel soha nem kerülünk kapcsolódásba. A világ másik végén élőket is meg tudjuk mozdítani. Minden energia. (Lásd „A 144 ezredik majom” című írást)
Emberként a fejlődésben és önfelszabadításban egymást úgy segíthetjük a leginkább, ha megértjük, hogy segíthetjük! Egyrészt tudatosan kérhetjük és alázattal elfogadhatjuk a környezetünktől a magunkra vonatkozó emberi viselkedésünk visszajelzéseit (Hogy igazak-e, vagy csupán a másik fél ránk vetítései, azt a testünk, a zsigeri belső érzeteink fogják tudni mutatni.) Ennél sokkal nehezebb, hogy szükség esetén, kellő mértékű érzékenységgel, az ellenünk cselekvő érintetteknek mi is odaadjuk a saját visszajelzéseinket. Annak tudatában, hogy a másik fél fejlődéséért is felelünk ezzel a szembesítéssel, egyúttal figyelembe vesszük azt is, hogy az esemény kizárólag a belsőnk kitükröződéseként keletkezhetett, tehát belőlünk is ered. Együtt fejlődés és együtt működés van. Akkor is meg kell(ene) tenni a visszajelzést, ha következményként ez konfliktust, vagy számunkra esetleg kedvezőtlen élethelyzetet okoz. Amelyik élethelyzet vagy kapcsolódás megszakad egy visszajelzés miatt, annak nem volt valódi tartalma és ki kellett ennek derülnie.
A nehezebb élethelyzeteknél az a megértés segíthet, miszerint az egyéni életünk lényege és célja nem ez az egyetlen leélt élet. A belső iránytű, a belső hangunk és a testünk jelzései, de mindenekelőtt egy egymást támogató közösség nagyon sokat tudnak segíteni, mert ezek az élethelyzetek és lépések nem könnyűek. Az eltitkolt félelmeink csak hátráltatni tudnak. Itt is őszintén egymással összekapcsolódni, egymást támogatni szükséges.
Minden egyéb gondolkodástól függetlenedve sem lehetünk teljesen függetlenek egymástól. Egy-egy szükséges időszaktól eltekintve nem lehetséges kiemelni, hermetikusan elzárni magunkat másoktól, vagy a világ eseményeitől. Akkor azzal az elzárkózó energiával, azzal a működéssel leszünk hatással a világunk M-I-N-D-E-N B-E-L-Ő-L-Ü-N-K E-R-E-D.
