Életindító mintázataink továbbadásának felelőssége
A generációk óta egymásnak tovább adott szülő-gyerek mintázatok által minden szülő törvényszerűen adja át a gyermekei számára a saját fejlődéséhez szükséges életindító programjait, melyek személyre szabottan mutatkoznak meg az emberi élet egyes területein. Ma nagyon sok esetben csak felnőttkorban, és visszamenőleg ismerjük fel, hogy a szüleinktől függetlenül kik is vagyunk valójában, mégis mindannyian a saját kapott életindító programunk átdolgozásával juthatunk csak hozzá az egyéni adottságaink nélkülözhetetlen kulcsaihoz. Nem mindegy, hogy mikor, mennyi idő elteltével történik ez meg, ennek tudatában kezdünk bele felnőtt életünkbe vagy sem.
Az életindító program átfordításának útját egy nyers felsorolással lehetetelen megfelelően éreztetni, mert egyénileg eltérő lehet. Mindannyiunknak a saját, egyedi környezetében megérkezni kell abba a létszakaszba és az életszakaszba, amikor itt az ideje ennek az egyéni belső munkának. Lehetetlen kívülről erőltetni. De ha a téma egyszer előkerül, akkor kötelességünk vele szembenézni!
Ha főként a szülői minőség áll a felnőtt életünk középpontjában, akkor az egyéni szabadság belső útjához a gyerekeinkkel kapcsolatban érkezhet meg a fejlődés egy lehetősége. A gyermekeink elsősorban a saját lelkük fejlődésének útját kellene, hogy teljesítsék, melynek egy fontos része az, hogy önmaguk lényével átadják nekünk, a szüleiknek azt a segítséget, azt a tükröt, ami az ő saját lélekfejlődésünkhöz elengedhetetlenül szükséges lenne. Egy lánygyermek a feminin lényével, visszajelzéseivel tanítja a szüleit a személyiségeik női jellegének működésére. Fiúgyermek szintén a szülei férfi princípiumainak integrációjához érkezik.
Minden esetben a gyermekek különböző intenzitású jelzései által mutatott szülői minta az, amit át kellene dolgozni. Ebben a tekintetben teljesen mindegy, hogy hány évesek vagyunk mi, és hány évesek a gyermekeink. A felelősség saját kézbe vétele minden időpontban időszerű. Csak több felszabadult életév adatik meg utána, ha hamarabb látunk hozzá….
Amennyiben a karmikus terheltségünk kollektív mértékének megfelelően a gyermekkor kezdeti, életindító programjainak érzékeny, a felszínen nem látható hatásai a felnőttkor küszöbén, az életünk kezdetén még változatlanok, úgy a párkapcsolat, a szakma megválasztása, még a legjobb barátok is kizárólag a bennünk élő szülői mintára fognak tudni rezonálni. Önismereti munka nélkül mindannyian csak azt tudjuk bevonzani és választani, aki, vagy ami otthonosan éltetni tudja a tudat mélyére elrejtett belső sebeinket – akár direkt formában akár pedig inverz formában. Pontosan az azonos lelki sérülésbe leszünk öntudatlanul szerelmesek is. És megmaradhatunk ebben egészen az életünk végéig is. Akár boldogan is! Ha a kezdeti indító program egészen a gyerekkor végéig megmarad, akkor erre a mintázatra érkezik általában az utód, aki önmaga nemével, születésének időzítésével és körülményeivel, személyiségének adottságaival tálcán nyújtja a szülei láthatatlan belső sérüléseinek visszatükrözését. Azaz a gyermeknevelés esetleges „nehézségeit”, vagy túlzó feladatait. Természetesen ugyanúgy az ajándékait is. Nehézség esetén a szülők életenergiája főként a mintázatra kell, hogy fordítódjon a mindenkori önismeret, a természet alaptörvényei, a társadalmi együttműködés vagy lelki egyensúly megteremtése helyett. Nagyon sok esetben ez vakfolt és nem látható tisztán.
Saját önmunka nélkül tudattalanul ugyanarra a mintára nevelünk, ami számunkra is otthonos volt. Ebben vergődve az emberi életből több értékes évtized is elmúlhat, akár teljes életeket is el lehet tölteni ilyen vagy olyan kínlódásban, ami elveszi a lehetőséget és életerőt attól, ami az emberként leélt élet során a valódi feladat lenne. Ugyanis a gyermekkor tapasztalatai nyomán létrejött belső önbizalomhiány megmaradhat a felnőtt korra is folyamatos önszabotázsként, vagy mártírként és áldozatként élve, de akár túlzott megfelelés, törtetés, folyamatos bizonyítási kényszer formájában. A feldolgozatlan bántalmazás önsorsrontásként és a közvetlen környezet módszeres pusztításaként élhet tovább, Ez mind megsegíthető lenne azzal, ha már a felnőttkor megkezdése előtt valamelyik bátor generáció közösen gondolkodva elkezdi akarni nem továbbadni a gyerekeinek a felismert, esetlegesen hátrányos mintát. A jóvátétel lehetősége mindannyiunknak adott. Az egyéni lélek feladataitól függően kisebb vagy nagyobb mértékben mindannyian érintettek vagyunk, tehát mindenkit érinthet ez a jóvátételi szükségesség, amíg itt a földön él.
Remélem, hogy ki tudott derülni az írásból, hogy hibakeresés vagy szülőhibáztatás helyett éppen, hogy felszabadulásra és felszabadításra próbálkozom ösztönözni minden egyes szülőtársamat is.
Nincsenek hibáink, csak öntudatlanságunk, lelki sérültségünk és külső befolyásoltságaink miatt kényszerűen elkövetett tetteink vannak. Mindannyiunknak. Nagyon kevés kivétellel. Ezzel szembenézésre és ezek elvállalására hívok mély tisztelettel mindenkit, aki úgy érzi, hogy megérkezett hozzá.
Az ajándékok
Sokkal-sokkal könnyebb lenne ezeket a témákat megérteni, elvállalni, kézbe venni, ha a gyermekeink másik szülője és a többi érintett is partner lenne benne, legalábbis nem lenne ellene. De úgy gondolom, ez ritka. Itt a gyermekünk a saját életén keresztül próbálja segíteni azt a családrendszert, ahová beszületett. Elsőként a legkönnyebben segíthető szülőt a saját gyerekkori programja bemozgatásával, akinek kényszerűen tovább kell(ene) mozdítania a szülőtársát is ugyanebbe az irányba. Akkor is, ha nem kéri és nem akarja. Itt „sajnos” a gyerek döntött. Végül mégsem csak a gyerekről lesz szó, hanem mindkét szülő saját gyerekkoráról, egymáshoz kapcsolódásuk eredeti és jelenlegi mozgatórugóiról és még sok-sok más dologról, ami mentén az egész családrendszer megtisztulhat és megújulhat egy magasabb szeretetminőségre. Így kezdődhet(ne) el a társadalmunk kollektív gyógyítása. Egymáson keresztül, egymás önmunkája segítségével. Ez is egy bizonyos felelősség elvállalása.
Az elvárásaink, félelmeink vagy vágyaink ellenére annak megengedéséhez, hogy a gyerekeink olyanok lehessenek, amilyennek eredendően születtek, a feltétel nélküli szeretet és elfogadás ősi bölcsességére lenne szükségünk. Ehhez egy olyan világrendre, ami ezt lehetővé teszi. Utóbbit tudatosan létre kell hozni. A feltétel nélküli szeretet és elfogadás bölcsességéért pedig mindannyiunknak meg kell dolgozni. A saját gyerekeink tanítanak meg rá minket. Enélkül a közös munka nélkül úgy gondolom lehetetlen a saját és társadalmi belső szabadság elérése. A végén megszerezhető egy óriási lelkierő, megszűnhet általa a félelem és a harag, létrejöhet egy kiegyensúlyozott élet, harmonikusabb életkörülmény, és előbukkannak a legmélyebb küldetéseink irányai. Ez utóbbiak a legfontosabbak mindannyiunk számára.
Hiszek benne, hogy a belső felszabadulás útja megtörténhet tudatosan, egymással összefogva, magunkat őszintén megnyitva is, nemcsak úgy, hogy a gyermek kényszeríti a szülőt egyszer majd erre. Mindenkinek mindig jogában áll elutasítani, és egyáltalán nem foglalkozni ezzel a témával, de csak a saját felelősségére. Ha nem vállaljuk el az életünkért a felelősségünket, akkor a világunk, a társadalmunk egyszerűen nem fog tudni megváltozni. Ez itt a mi felelősségünk.
Hiszek benne, hogy egyszer abba tudjuk hagyni a tudatalatti mintáinkat. Hiszem azt, hogy egyszer majd egészen kiskortól kezdve is lehetséges lesz szabad lélekkel felnövekedni. Nekünk ez nem adatott meg, de mi bármikor megadhatjuk az utánunk következőknek. Ha már a gyerekből felnőttbe történő átmenet időszakában elkezdődik az önismeretre és önfelszabadulás útjára történő ráirányítás, akkor egészségesebb testű és lelkű felnőttek születhetnek meg, akiknek egészségesebb utódaik születhetnek majd. Ezzel a Jövő egy egészségesebb Nemzedéke.
A mi egyéni felelősségünk annyi, hogy ami megnyilvánul, mint szembesülni-való vagy tennivaló azt meg kell tennünk. Ha egyedül nem megy, akkor együtt, egymással összefogva, egymást támogatva, egymást segítve.
