Nemrég olvastam, hogy olyan csillag-együttállás volt az égen szeptember elején, ami a Megbocsátás égi üzenetét vetítette elénk (Forrás: Csillagnemzetségek és Lélekcsaládok). Tehát volt egy Égiekkel megtámogatott lehetőségünk a Megbocsátás szent rítusának aktuális átélésére.
Nem kérdés, hogy valódi megbocsátás nélkül nem létezik belső megbékélés. Véleményem szerint azonban megbocsátani akkor lehet valamit, ha valóban megélem azt, amit meg kellene bocsátanom, illetve aktívan részt vesz a folyamatban az a személy is, akit ez még rajtam kívül érint. Tehát szükséges hozzá felismerni és tisztában lenni azzal, hogy van bennem megbocsátani való sérelem. Ezen kívül elengedhetetlen ténylegesen megengedni és kinyilvánítani a haragot, dühöt, akár gyűlöletet is a konkrét személy irányába. Enélkül, csupán döntéssel vagy elhatározással (pláne egyoldalúan) szilárdan hiszem, hogy nem valódi egyetlen megbocsátás sem.
Vannak olyan helyzeteink, amikor nincs vagy nem ismert a tétje egy neheztelés eltussolásának. Például simán kifarolunk szó nélkül barátságokból, akár párkapcsolatokból, vagy tisztázás nélkül, büntető játszmázással maradunk benne kapcsolódásokban. Sem magunk felé nem vállaljuk az egyenes szembe nézést, sem pedig a másik fél felé. (Valljuk be, a legtöbben csináltunk már ilyet-minimum oviban.) Ilyenkor látszólag semmilyen következménye nincs a dolognak. Legalábbis ebben az életünkben.
Vannak viszont olyan sérüléssel terhelt, megbocsátást kívánó helyzeteink, amiknek igenis van tétje. Ahol a lelkünk szabadsága és gyógyulása a tét.
Létezik olyan neheztelés, düh vagy harag, amit azért nem vállalunk fel nyíltan, mert nem is tudunk róla, hogy valamikor létrejött és azóta is van. A tudattalanban tartózkodik, onnan betegít, vagy végzi a döntéseinket, gondolatainkat áldozati mintázattal eltérítő, hatékony munkáját. A tudattalanból pedig nincs bátorsága a felszínre jönni. Sokszor úgy haragszunk, hogy fogalmunk sincs róla. A társadalmi, családi esetleg vallási normáink, esetleg egy megfélemlítettség ugyanis nem engedik meg, hogy áthágjuk a jókisfiú vagy jókislány szerepet. Ez a visszatartás jelen lehet például családtag felé, kolléga vagy felettes felé, stb., és az is előfordulhat, hogy amíg nem bocsátunk meg egy bizonyos nőnek/férfinek, addig nem sikerül egészséges párkapcsolatot, teljes életet létesíteni. A saját magunknak történő megbocsátásnak még más egyéb következményei is vannak. A legszomorúbb az, hogy képesek vagyunk teljes életeket is végig élni így.
A lélek számára leginkább meghatározó a szüleink, a mintáink felé érzett harag vagy sérelem. Külső és belső normáink elítélik, ha neheztelünk rájuk, ha hibáztatni merjük őket, esetleg nem tiszteljük és nem szeretjük a szüleinket, nevelőinket, hiszen ők a legjobbat akarták és úgy szerettek, ahogy képesek voltak, illetve már ők is megkapták a magukét a saját szüleiktől vagy a körülményeiktől.
A másik oldalon ugyanezt nem engedjük meg a gyermekeinknek sem, nem tűrjük el tőlük a kritikát, visszajelzést, nemtetszést, ellenállást, esetleg át sem gondoljuk, meg sem látjuk az általunk okozott sérelmeket – folytatunk mindent úgy, ahogy generációk óta megszokott.
Természetesen előfordulhat, hogy mindenkinek igaza van, és nemcsak sarkított témák léteznek, de ettől függetlenül még a tények azok tények. Képződhet kisebb vagy nagyobb belső sérelem a saját szülőktől eredően. (Egyéni véleményem, hogy ilyen módon szinte mindenki megsérül, mert a földi élet elsődleges indítóprogramjai a beszületési család adott, személyre szóló, egyénileg kidolgozandó témája, amely szükségszerűen tartalmazza az életfeladathoz szükséges későbbi lelki muníciót.) Ezek a sérelmek nem olyanok, hogy sosem engedtek el a barátainkkal, vagy mindig beleszóltak a dolgainkba, esetleg folyton megbüntettek, hanem konkrét testi vagy lelki bántalmazások. A lélek mindenkori és valódi felszabadításához ezeket az ellenünk vagy általunk tudattalanul vagy tudatosan elkövetett vétkeket kellene egyszer mindannyiunknak megbocsátanunk, a tettekkel pedig szembesülnünk és szembesítenünk, mert azok belülről mérgeznek és betegítenek. Ehhez viszont előtte minden esetben meg kell engedni a haragot – amikor annak megjelenik az ideje az életünkben.
Akkor van itt az ideje a haragnak és a megbocsátásnak, amikor önismereti út során nyilvánvalóvá válik az az életünket korlátozó és betegítő hatás, amit sokáig talán nem is éreztünk sérelemnek vagy talán ki is töröltünk már az emlékeinkből is. Aztán egyszer csak valaki által nyilvánvaló lesz. Értő és tapasztalt szemek számára mindenkin kristálytisztán látszik és érződik, hogy van-e még bárki felé megbocsátani valója, vagy már nincs. Egy-egy jól időzített életesemény pedig egyértelműen elénk helyezi a folyamat megtörténtének hiányát.
Egyébként ha nemcsak a földi létciklusokat nézzük, hanem egy magasabb tudatosságú perspektívát, akkor tulajdonképpen a galaktikus mintázatok gyógyítása zajlik a földi életeink egyéni ismétlésköreivel, melyek újra és újra lehetőséget teremtenek az egyéni-, összeadódva pedig a kollektív Megváltás megtörténtetéséhez. Ez szintén emberi felelősségünk.
Szembenézéssel, felvállalással, és nyílt szembesítéssel, következésképpen a feloldozással, megbocsátással, megváltással szabadulhat fel a lélek sorsa, ha megengedjük ezt neki. Eddig a pillanatig a foglyai vagyunk a velünk történteknek, és ismételjük a tettes-áldozati mintázatot. Akár évtizedek, életek elteltével is lehetséges megbocsátás, sőt, a szülők halála után is léteznek feloldozáshoz és megváltáshoz módszerek a Morfogenetikus információs Mező energiaterében (magyarul Terembura). Az eredeti tettest elkerülhetetlenül szembesíteni és felelősségre vonni szükséges ahhoz, hogy végleg megszűnhessenek a mintázat általunk képviselt hatásai. A saját sorsunk irányába is van felelősségünk ezzel kapcsolatban, a többi érintett sorsára vonatkozóan is, a leszármazottaink sorsa felé is van, ezen kívül pedig a kollektív emberiség felé is. Vajon elbírjuk ennek a felelősségnek a súlyát?
A szüleink által szándékosan vagy szándék nélkül szerzett lelki sérüléseink ténye tény lesz akkor is, ha felmentjük őket, vagy takargatjuk azokat magunk elől, esetleg kisebbítjük a jelentőségét. A gyermeki lélek általában mindenkinél megsérül, de nem mindenkinél feladat ezzel ebben az életében szembesülni. De egyszer majd a megbocsátás témája a magasabb rendű eredendő okok miatt úgyis szükségszerű lesz mindannyiunknak.
Általában visszatartó ereje van annak, hogy jaj, mi lesz, ha megharagszanak majd……mit fognak szólni mások…….Vagy eleve tudjuk, hogy úgyse érti majd meg, vagy nem fogja érdekelni, esetleg tesz rá, hogy valami bajom van, vagy egyenesen fel fogja menteni magát…és mindegy is, nem olyan fontos már ez, ami volt elmúlt…… Ezek a dolgok így egyáltalán nem rólunk, a sérelmezettről szólnak, hanem róluk. De itt most a mi lelkünk felszabadulása lesz a tét, a mi egyéni, tőlük független sorsunk. A saját felszabadulásunk érdekében elkerülhetetlenül szükséges lesz egyszer magunkból kívülre helyezni a témát.
A konfliktus lehetőségének határozott és kitartó (jó esetben indulatmentes) felvállalásához nagy mértékű belső lélekerőre van szükség. Itt egy egymást megtartó, támogató közösség is hatalmas segítség tud lenni. De ebben a helyzetben, az önfelszabadítás konkrét folyamatában mindenképp saját magunkat kellene választanunk a szüleink helyett.
Az érzéseink, sérelmeink nyílt, szemtől szembeni közlésével lehetőséget adunk a szüleink számára is a saját magukkal történő szembenézésükhöz, a fejlődésükhöz, és ugyanúgy lehetőséget adunk az eredeti szülő-gyerek kapcsolódás addigi minőségének emelkedéséhez. Hiszen okkal születtünk éppen az ő gyermekeikként. Nyugodtan elvállalhatjuk ennek felelősségét. A saját lelkünk felszabadítása itt a tét, és egyáltalán nem kellene, hogy számítson, milyen hatást érünk el. De tapasztalatból tudom, hogy mondani sokkal könnyebb, mint megtenni. Nehéz téma ez és nagyon nehéz lépések és döntések vannak mögötte. Kísérő támogatás igénybevétele is szükséges lehet hozzá. De hiteles példa mindenképp.
Csak biztatni és szükség szerint támogatni tudok mindenkit, mert ezek a lépések hozzájárulnak a testi és lelki egészégünkhöz, a generációk gyógyításához, illetve így léphet magasabb szintre az a szeretetminőség, amit nagyon sokszor máshogy tanultunk meg, mint amilyen az valójában.
