A másokat megmentés vágya sokunkban van jelen nagyon aktívan. Főként akkor, ha minket sokáig, hosszú évtizedekig „kellett” (volna) másoknak megmenteniük, aztán rá kellett vagy kell még ébredni, hogy csak saját magunkat lehetséges. .
Akkor a legnehezebb megállni a megmondást, ha már gyorsan összeáll mindig a kép, és nagyon könnyen meg tudjuk látni, hogy honnan is ered mások nehézsége, gondja, problémája. Hol lehetne nyakon csípni a dolgok gyökerét, és merre lenne jó (azonnal!) a megváltoztatás felé hatékonyan elindulni. Azért értjük, és látjuk, mert a rezgésmegegyezés találkozási törvényszerűsége okán már minden bizonnyal megtapasztaltuk ugyanazokat. De mindig a saját igazságunkat láthatjuk csak a maga érvényességében.
Természetesen igaz az, hogy senki helyett nem lehet/szabad megoldani életfeladatokat. Senkit nem ébreszthetünk fel előbb, mint ahogy benne megérlelődik az igénye. Senkinek nem lehet(ne) segíteni, tanácsolni az előtt, hogy kérné azt. Mindenkit hagyni kell(ene) a saját tempójában tapasztalni. Nekünk pedig haladni a megengedés, a feltétlen elfogadás és feltétlen szeretet gyakorlása irányába.
Ám mégis okkal és indítékkal kerülünk egymás életterébe és közelébe. Egy helyzetnek a közelébe is valami olyan megfejlődni való miatt kerülünk, amit a saját életutunk érdekében meg kell lépnünk. Ez természetesen érinteni fogja a másik oldalt is-általában kellemetlenül. De annak az oldalnak is a saját fejlődése lehetősége érdekében áll elő mindig az adott helyzet!
Az elhatározás, hogy az ember törekszik szeretettel, megértéssel és ítélkezés nélkül elfogadni embertársait még senkit nem mentesít az alól, hogy olykor hallgatni kell panaszokat, nehézségeket, megoldhatatlannak érzett, elkeseredett problémákat, amik természetesen mindig igazak az érzett oldalról nézve. A megmondás-kényszer leküzdhetetlenül érkezhet.
A könnyebb út az el-és kikerülés lenne….de mindig felelősek vagyunk a saját oldalunkért, így addig érkeznek hasonló szituációk, amíg bele nem állunk ténylegesen egybe.
A legnehezebb, ha az együttérzéssel nem elégszik meg a másik. A „veled vagyok”-véleményközösséggel sem. Amikor a szinte kikényszerített, bármilyen jellegű tanács, pozitív vélemény láthatatlan falakba, feneketlen kútba, esetleg felsőbbrendű visszareakcióba ütközik, ahol a valódi változtatásnak nincs meg a szándéka sem. A szegény én-játszmába belekényszerített illető érezheti magát végül kellemetlenül, csalódottan, valahogy kudarcot vallva. Talán nem is értve a miérteket. Jószándékkal, észrevétlenül, akaratunk ellenére belepottyanhatunk egy játszma szépen kipárnázott csapdájába.
Ezt a jelenséget passzív energialecsapolásnak szeretném nevezni. Természetesen a szándékosság kizárva, mert nem tudatosan történik. De attól még káros. Destruktív és saját célra használva van a kiszemelt áldozat.
Ennek észrevétele, megértése után és mellett az érintett „elszenvedőnek” minden esetben jelezni és megállítani lenne jó ahhoz, hogy a saját stabilitása meg tudjon maradni, és lehetőség szerint átfordítódjon a negatív energia pozitívba.
Nyíltan azt mondani, hogy ezt így NEM!
Ráadásul tapasztalataim szerint egy ilyen jelenség, motívum sikeres megállítása és átfordítása általában azt eredményezi, hogy ehhez hasonló helyzet soha többé nem áll elő az életünkben. Mert ez az életFeladat így teljesítve lesz!
Mi magunk kell legyünk a legfontosabbnak saját magunk számára! Akkor is, ha ennek nem biztos, hogy elsőre „jó vége” lesz az adott szituációkban.
Ez a mi megadatott feladatunk. Kiállni saját magunkért.
Érteni, szándékozni és meg is cselekedni.
Kívánom, hogy mindenkinek legyen elég belső ereje ehhez is!
