KOLLEKTÍV EMBERI MINTÁZATOK az egyéni életeinkben
Annyira erősen és mélyen van ma jelen az emberekben a kollektív tettes-áldozat mintázat, hogy kéretlen és felkészületlen személyes megbolygatás hatására automatikusan aktiválódik.
Emiatt jóval nagyobb felelősséggel és nagyobb érzékenységgel szükséges kezelni, mint a többi mintázatot.
(Ezen a felületen szinte lehetetlen átfogóan kifejteni a témát, így csak a téma érzékeltetése következik.)
Egyetlen mintázatról van szó két ellentétes pólusú megnyilvánulásában. Minden tettes valahol áldozattá is válik (vagy az volt valamikor), és minden áldozat valamilyen színtéren tettessé is válik egyszer. Egyik nincs a másik nélkül, tehát aki öntudatlanul áldozat „akar lenni”, annak mindig adatik tettese is, aki pedig tettes „akar lenni”, amellé mindig kerülnek áldozatok is.
Ki kell itt hangsúlyozni, hogy a kollektív mintázatok úgy jönnek létre, hogy kellően sok ember működteti az adott mintát a saját egyéni életében. Ezek az egyéni mintázatok összeadódnak és kollektív hatássá válnak, majd elkezdenek visszahatni az egyénekre (azokra is, akik eredetileg nem is működtették). Tehát a jelenlegi civilizációnk társadalmi rendszereiben, közösségi- és nemzeti folyamataiban zajló tettes-áldozat mintázatot is valahol mi magunk, az emberek termeltük ki saját magunkból. Mi magunk hoztuk létre, és tartjuk működésben. Aki nem érintett, az minden bizonnyal ezt az írást nem olvassa és a saját életében nem jelenik meg sehol a téma sem.
Az írásaim, a bennük szereplő történetek, példák mindig arról szólnak, hogy a saját jelentőségünket, esetenként felelősségünket próbáljuk meg megérteni. Hiszen a külső események megváltoztatására lehetőségünk van (tehát van lehetőségünk!) a magunkon belül türténő változtatásokkal, melyek éppúgy kollektív minta-visszaváltoztató hatással lesznek majd.
A tyúk/tojás elmélethez hasonlóan itt sem kideríthatő, hogy melyik volt előbb, a tettes vagy az áldozat. Valószínűleg a tettes – egy kialakult belső félelem következményeként. Hogy mikor volt ez, nincs értelme firtatni. Mitológia, galaktikus történelem, őstörténelem, történelem előtti idők, a már nem is élő családtagok, vagy a jelen… a folyamatok lényege és a mintázat maga éppen ugyanolyan.
A mintázat egyéni hatása magától értetődően a bántalmazás valamilyen megjelenése. Vagy áldozatként, vagy pedig tettesként. Nehezítésként nagyon sok esetben öntudatlanul védekezik valaki a felismeréstől, és egyáltalán nem akarja/tudja látni, hogy érintett. Vakfolttá válik.
Itt most csak elhelyezem az „egyéni és csoportos karmikus feladat” és ” karmikus kiegyenlítés” – fogalmait. A képviselt hitrendszerben eleve elrendelésként éljük meg a tettes-áldozat mintázatot – így kapva lehetőséget a meggyógyulásra, jóvátételre, végérvényes feloldozásra. Tehát feladat megélni, meglátni és meggyógyítani is. Vagy itt most, vagy akkor majd a következő életben.
Egy bántalmazásban bárhogyan érintett egyénben állandóan jelen van egy nyílt vagy passzív agresszió – eltérő mértékben és intenzitásban- mégpedig azért, mert az átélt esemény(ek) hatására létrejön egy tehetetlen düh. Ez a düh folyamatosan ki akar törni onnan: vagy másokra irányul, tehát egyben tettesekké is válunk, vagy saját magunk ellen (is) fordítjuk, így még betegekké (is) válunk.
A mintázat tettes oldalát sokkal „kellemesebb” élni, de meglátásaim és hitem szerint minden tettes áldozatként kezdte egyszer. Minél mélyebben bánt másokat, annál mélyebb az ő sérülése is.
(Mindenképpen megjegyzendő, hogy mindannyian éltünk már sok-sok korábbi életet, ahol mindkét oldalt széleskörűen megtapasztalhattuk. Ha az elménk nem is, a lelkünk mindenképpen emlékszik a mintázat mindkét oldalára.)
Aki volt már csoportos családállításon, az megtapasztalhatta, hogy tettes-áldozati mintázatokat rendszeresen vállalunk magunkra másoktól, és rendszeresen adjuk tovább generációról generációra, de nemzedékről nemzedékre is. Így határozza meg, és így terheli tudattalanul az életünket, a lekiismeretünket, az érzelmeinket. Addig folytatódik ez a folytonosság, amíg valaki véget nem vet ennek. Ha ez nem történik meg, akkor állandósulhat a mintázat, sőt, egymással összeadódva ereje megsokszorozódhat. Így lesznek áldozatcsoportok, népek, nemzetek, élőlények mások tetteinek közös elszenvedői.
Így keletkeznek háborúk is.
A tettesek pedig generációkon, akár civilizációkon keresztül is folytathatják az egymásnak továbbadogatott cselekedeteiket. A háború a tettes-áldozat kollektív mintázat komplex formája. (Állítólag így akár ki is irthatjuk magunkat a Bolygónkról).
A tettes-áldozat mintázat mindannyiunkra kollektíven visszaható példái, melyek akár már általánossá vagy elfogadottá is váltak a hétköznapjainkban:
– nyílt vagy rejtett óvodai-, iskolai bántalmazás, abúzus (gyerek-˃gyerek, pedagógus-˃gyerek);
– fizikai vagy verbális gyermekbántalmazás legalizálása a szülői nevelés eszközeként
– egyes népek, vallások intézményesített fellépései
– a mai politika bántalmazáson alapuló, arrogáns, manipulatív működése;
– újoncavatás, intézményesített kollektív szivatás;
– a média a figyelem irányítására, manipulációra és gyűlöletkeltésre használja fel ezt a mintázatot. – közösségi oldalak tele vannak rövidebb-hosszabb nevettető videókkal, mémekkel, melyek ránevelik a társadalmat mások gúnyolására, bántalmazására.
– egyéb gyűlölködés, konfliktusok, háborúk, egyéni és kollektív bűntettek.
A tettes-áldozat energiamintázat felszámolását az áldozati oldalról általában könnyebb elkezdeni. Áldozatként élt életeinkben kapjuk meg mindannyian azt a fejlődési lehetőséget, hogy hátrány-helyzetben álljunk ki magunkért, húzzuk meg a határainkat és szembesítsük az érintette(ke)t az elkövetett tetteikkel, annak következményeivel és felelősségével.
A konkrét bántalmazó szembesítésével szűnik meg a befojtott düh, a harag, így születik meg a megbocsátás és a feloldozás is.
A tettes-oldal az áldozat szembesítése által kapja meg a fejlődési lehetőséget a belátásra, a megbánásra, a bocsánatkérésre és a megbocsátás általi kegyelem átélésére.
Így engedődik el végleg a mintázat.
A meggyógyítás által hatalmas belső erőt, önbizalmat és felszabadulást nyerhetünk. Továbbá új mintázatú életet, másfajta emberi kapcsolatokat, egészséget és örömteli életeseményeket. A védekezésből elzárt tesünk felszabadul az érzékelésre. Végre képessé válunk tenni magunkért, pl az egészségünkért, el tudjuk fogadni végre a jó dolgokat, és képessé válunk önmagunkat valóban szeretni.
Nagyon sokszor a saját gyerekeink azok, akik mutatják számunkra a mintázatot. Kérdés, hogy van-e bátorságunk meglátni, belátni, elfogadni és megváltoztatni ezt.
Ami a világunkban kívül folyik, azt mind mi magunk termeltük ki saját belső világunkból.
Nekünk is kell megszüntetni.
